2018. január 10.
Feltöltő: creasport admin

Sport a nemzet(újjá)építés szolgálatában - 2. rész

A sport és a politika összefonódása Jugoszláviában és Horvátországban

Jugoszlávia alkonya és tragédiája

A sportsikerek azonban hosszú távon nem tudták sem ellensúlyozni, sem elfedni az országot terhelő egyre súlyosabb konfliktusokat. Tito 1980-as halála és az ennek következtében elinduló hatalomváltás csak a problémák kezdetét jelentette. A jugoszláv gazdaság az 1980-as években egyre mélyebb válságba süllyedt, a gazdasági növekedés az évtized első felében rendre 1 százalék alatt maradt. A munkanélküliség 15 százalék fölé emelkedett, egyre vészjóslóbban fonódtak össze a gazdasági, szociális és nemzetiségi ellentétek. Különösen a szerb térség volt rossz helyzetben, amit egyre nehezebben viseltek a szerb nemzetiségű politikusok. Ezzel párhuzamosan újra kiéleződött a koszovói helyzet. Az albánok születésszáma és a szerbek elvándorlása miatt 30 év alatt a szerbek aránya 24 százalékról 10-re csökkent a tartományban és egyre feszültebbé vált a két közösség kapcsolata. A szerbek azt állították, hogy az albán többség visszaél a tartományi autonómia adta lehetőségekkel és szisztematikusan űzi el a szerbeket. Az albánok viszont egyre hangosabban követelték, hogy Koszovó ne csupán a Szerb Tagköztársaságon belüli autonóm tartomány legyen, hanem Jugoszlávia önálló tagköztársaságává váljon. Követelésük a szintén komoly létszámú albán közösséggel rendelkező Macedón és Montenegrói Tagköztársaságok vezetőit megrémítette, az új lendületet nyerő szerb nacionalistákat pedig tovább hergelte (Juhász, 1999:190-194).

Ezt a helyzetet használta ki az 1986-tól hivatalban lévő szerbiai kommunista pártelnök, Slobodan Milošević, aki azt javasolta, hogy a Szerb Tagköztársaság teljes mértékben olvassza magába két autonóm tartományát. A koszovói nyersanyagok és a vajdasági mezőgazdaság közvetlen irányítása elengedhetetlen volt a szerb költségvetés rendezéséhez. Milošević egyúttal azt gondolta, hogy ezzel a lépéssel az egyre hangosabb nacionalista ellenzéket is kiszolgálja. 1989-re sikerült elfogadtatnia, hogy a két tartománytól megvonják legfontosabb jogosítványaikat, köztük a gazdasággal kapcsolatos jogköröket. Ez azonban nem hallgattatta el a szerb nacionalistákat. Az új ellenzéki formációk többsége Miloševićnél is radikálisabb álláspontot képviselt. Nagy-Szerbia eszméjét felélesztve immár azt követelték, hogy a Szerb Tagköztársaság határait olyan formában változtassák meg, ami révén valamennyi Jugoszláviában élő szerbet egyesíti (Juhász, 1999:197-202).

Az események hatására a többi tagköztársaságban, különösen a szlovénok és a horvátok körében megerősödtek azok, akik határozott fellépést követeltek a szerb törekvésekkel szemben. A helyi kommunisták önállósították magukat Belgrádtól, a horvátok azonban nem mertek éles konfrontációt vállalni a szerbekkel, aminek hatására a függetlenséget, sőt Nagy-Horvátország ideáját hirdető új ellenzéki erő, a Franjo Tuđman vezette Horvát Demokrata Közösség (HDZ) nyerte az 1990-es többpárti választást (Juhász, 1999:202-207).

A hétköznapok és a politikai élet forrongásai a sportpályákat sem kerülték el. A labdarúgó bajnokságok mérkőzésein az 1980-as években egyre gyakrabban történtek incidensek a szurkolók, elsősorban a „keménymagot” tömörítő ultrák és a jugoszláv rendőrök között. A horvát ultrák számára a stadionok a „szabadság tereivé” váltak, ahol tiltott nacionalista és szerb-ellenes rigmusok, dalok hangozhattak el. Ugyanez a folyamat érvényesült szerb klubok környezetében is, ahol Nagy-Szerbiát hirdették egyre radikálisabban az ultrák (Brentin, 2013:995-996).

Így érkezett el 1990. május 13-án a Dinamo Zagreb és a Crvena Zvezda zágrábi bajnoki mérkőzése, amelyen látványosan felszínre tört az éveken át halmozódó feszültség. A belgrádiak 3000 ultrája már a meccs előtt összecsapott a hazaiak támogatóival, majd a meccsen provokálta a hazaiakat és megtámadta a közeli szektorok horvát szurkolóit. Erre válaszul a horvát csapat legnagyobb ultracsoportja, a Bad Blue Boys ellentámadásba lendült és a stadion káoszba süllyedt. A szerb csapat játékosai az öltözőbe menekültek és rendőrhelikopterek érkeztek a kimentésükre. A zágrábiak több játékosa azonban nem menekült, hanem szurkolóik oldalán beszállt a csatába, és a rendőrök színre lépését követően sem vonult vissza. Zvonimir Boban csapatkapitány például a kamerák előtt támadt rohamrendőrre, aki addigra földre kényszerített egy zágrábi ultrát. Az összecsapás több mint egy órán át tartott és későbbi értékelések szerint ez volt a délszláv háború első csatája. Néhány hónappal később, szeptember 26-án a Hajduk Split ultrái a Partizan Beograd elenni bajnoki mérkőzésen jugoszláv zászlókat égettek és közben Horvátországot éltették (Brentin, 2013:995-997).

Ezek az esetek újabb bizonyítékai voltak annak, hogy 1990-re Jugoszlávia lebénult a belső problémák miatt. A szerb vezetők körében fokozatosan elfogadottá vált az az álláspont, hogy Jugoszláviát nem lehet megmenteni, viszont a teljes ellenállást választó Szlovénia és Horvátország „elengedése” révén létre lehetne hozni egy működőképes Nagy-Szerbiát. Ez egyben azt is jelentette volna, hogy Horvátország keleti, szerbek lakta területei nélkül válik függetlenné. Ezt a horvátok elutasították, a szerbek viszont több településen is fellázadtak a horvátok ellen. 1991. június 26-án a horvát parlament bejelentette Horvátország kilépését Jugoszláviából, ami után újabb zavargások kezdődtek szerb többségű településeken. A szerb irányítás alá kerülő jugoszláv hadsereg ezt követően a Horvátország területén élő szerbeknek nyújtott segítségre hivatkozva megtámadta a horvátokat. A régi Jugoszlávia ezekben a napokban végleg összeomlott és kezdetét vette a délszláv háború (Juhász, 1999:216-229; 237-240).

Sportpályákon a független Horvátországért

1990. október 16-án az USA labdarúgó válogatottja lépett pályára a horvát játékosokból összeállított válogatott ellen, holott Horvátország akkor még Jugoszlávia részének számított. A horvátok ráadásul a II. világháború alatt rövid ideig létező önálló horvát állam címerét viselték mezükön, amely szintén a ’40-es évek elejét idézte. A jugoszláv szövetség nem merte megakadályozni a mérkőzés lejátszását, ami tovább rombolta a belgrádi központ tekintélyét a horvátok szemében. A Tuđman kezdeményezésére megrendezett meccs napján egyúttal visszaállították Josip Jelačić bán 1945 után eltávolított zágrábi szobrát, amely egy további szimbolikus támadás volt a szerbek ellen (Stradling, 2012:208-209).

A háború kezdetekor a horvátok nehéz helyzetben voltak. A rendőrséget, a jugoszláv hadseregből dezertáltakat és önkénteseket tudtak felsorakoztatni a szerbekkel szemben. Ebben a helyzetben kulcsfontosságú volt a hátország, a lakosság támogatásának és elszántságának fenntartása. A horvát vezetés, élén Tuđman elnökkel a sportnak központi szerepet szánt ebben a helyzetben. A nemzeti identitás megőrzése és megerősítése így az 1990-es években összefonódott a sportélettel, amelynek legfontosabb szereplői átérezték a helyzetet és az egykori jugoszláv sztárok sokasága sorakozott fel az új horvát állam mellett, vállalva a horvát címeres mezt és nyíltan kiállva a függetlenség mellett. Tuđman több alkalommal is kijelentette, hogy egy nemzetet a háború után a sport tud összetartani (Brentin, 2013:994-995).

A boszniai horvát faluból származó Zdravko Zovko kézilabda edző visszaemlékezései szerint a sportolók rettenetes állapotok között próbáltak megfelelni az elvárásoknak. Egy alkalommal edzést kívánt tartani csapatának, a szezon végén BEK-győztes Badel Zagrebnek, azonban a csarnok foglalt volt. Nem törődve a figyelmeztetéssel belépett a csarnokba, ahol a harcok miatt elmenekült 2000 horvát ült néma csendben. Volt olyan légiósa, aki a jugoszláv légierő támadásakor megszólaló szirénákat hallva autóba ült és megállás nélkül a szlovén határig hajtott. A csapat a háború miatt egyetlen meccsét sem játszhatta Horvátország területén, mégis megnyerte a BEK 1991/92-es kiírását. Otthon 1993 márciusában léphettek pályára először. A nemzetközi kupaszereplés miatt csapata mentesült a sorozási kötelezettség alól, ami további terheket rakott rájuk. Minden nehézség ellenére Zovko azokat az éveket tartja pályafutása legértékesebb időszakának, amikor egy rendkívül nehéz helyzetben örömöt okozhattak a horvát embereknek (Darcsi-Donát, 2007:47-51).

A nyugati közvélemény által kezdetben nehezen érthető háborúban Vukovár és Dubrovnik brutális szerb ostromát követően a szimpátia egyre inkább a horvátok felé fordult. A folyamatban azonban jelentős szerepet játszott számos kiemelkedő sportoló, akik nyilvánosan, rendszeresen hitet tettek a független horvát állam mellett. Sorra mondták le a jugoszláv válogatottságot, anyagi segítséget nyújtottak a menekültek számára és nyíltan kiálltak a horvát rezsim, személy szerint Tuđman elnök mellett. Goran Ivanišević teniszező például úgy nyilatkozott, hogy „az ő fegyvere az ütője”, amivel ugyanúgy küzd Horvátországért minden meccsen, ahogy a honfitársai otthon a szerbekkel. A korszak másik kiemelkedő teniszezője Goran Prpić interjúiban szintén rendszeresen megvédte Horvátországot és elítélte a szerbeket. Párosuk, már horvát színekben bronzérmet nyert a barcelonai olimpián. Hozzájuk hasonlóan Horvátország mellé álltak a kor legnagyobb kosárlabdázói, Dražen Petrović, Toni Kukoč és Dino Rađa, akik egyúttal az NBA első európai sztárjai közé tartoztak. Amikor 1992 tavaszán a nemzetközi szervezetek és a nagyhatalmak elismerték Horvátország függetlenségét Tuđman elnök külön köszönetet mondott a sportolóknak, akiknek támogatása nélkül „nem nyerhették volna meg a honvédő háborút” (Brentin, 2013:998-999).

Sportdiplomáciával az új Horvátországért

Az önálló szakági szövetségek, olimpiai bizottság létrehozása, azok nemzetközi szervezetekhez történő csatlakozása révén Horvátország folyamatosan bővítette diplomáciai mozgásterét. Az ország függetlenségéért kezdetben sok európai ország finoman szólva nem rajongott, és Németország kivételével a legtöbb nagyhatalom is vonakodott elismerni. A sportdiplomáciai események és fórumok viszont tökéletes alkalmat kínáltak arra, hogy az új független állam a nemzetközi események rendszeres résztvevője, a nemzetközi politikai élet szerves része legyen.

Már az 1990-es spliti atlétika EB is ezt a stratégiát szolgálta. Bár a hivatalos rendező még Jugoszlávia volt, a helyszínen gyakorlatilag Horvátország volt a házigazda, ahol bármilyen jugoszláv szimbólum (pl. címer, zászló) csak elvétve fordult elő. A horvát kormány ezzel egyszerre üzent Belgrádnak, a szerb „zendülőknek” és a nemzetközi diplomáciai életnek (Brentin, 2013:997).

Az elnök gyakorlatilag közvetlen irányítás alatt tartotta az ország sportéletét. Az olimpiai bizottság mellett a legfontosabb szakági szövetségek (atlétika, kézilabda, kosárlabda, labdarúgás), valamint a legnagyobb klubok (pl. Dinamo Zagreb, Mladost Zagreb, Cibona Zagreb, Hajduk Split, Jug Dubrovnik) élén egyaránt Tuđman bizalmasai álltak, aki rendszeresen személyesen döntött szövetségi kapitányokról, edzőkről, sőt egyes beszámolók szerint előfordult, hogy a válogatott keretek összeállításába is beleszólt (Brentin, 2013:995).

A horvát olimpiai bizottság elnöke 1991-2000 között Antun Vrdoljak, a HDZ politikusa volt. 2002 óta Zlatko Matesa vezeti a testületet, aki szintén Tuđman bizalmi köréhez tartozott, 1995-2000 között Horvátország miniszterelnöke, majd 2003-ig még parlamenti képviselő volt szintén a HDZ színeiben. Az ország legnépszerűbb klubjának számító Dinamo Zagreb a válogatottak mellett szintén kiemelt figyelmet élvezett Tuđman részéről. Az elnök oly mértékben számított központi szereplőként a klubra, hogy a horvát identitás hangsúlyozásának jegyében a több kisebb zágrábi klubból 1945-ben létrehozott egyesület a „szocialista ihletésű” Dinamo helyett új nevet kapott („a horvát bajnok viseljen horvát nevet”). Előbb a kommunista múlt lezárásnak jeleként két régi, beolvasztott klub nevét vette fel (HAŠK-Građanski Zagreb), majd 1993-ban az új független Horvátország előtt tisztelegve a Croatia nevet kapta. A Croatia név szimbolikus jelentőségű a horvát történelemben és napjaink politikai életében is. Az ország latin nevének használata a nyugati elkötelezettség, ezzel együtt a szerb hódító törekvések és a jugoszlávizmus elutasításának kifejezése. Az új név azonban nem bizonyult népszerűnek és 2000-ben visszaállt a régi, Dinamo elnevezés (Sindbæk, 2013).

A szoros felügyelet nem ok nélküli volt. Bár 1995-re lezárultak a horvátországi és a boszniai harcok is, az ország nehéz helyzetben volt. Területének jelentős részét romba döntötte a háború, újjá kellett szervezni gazdasági életét, korábbi morális tekintélyét pedig megroppantotta, hogy amint egyre több részlet vált ismertté a délszláv háborúról, úgy vált egyértelművé, hogy háborús bűnöket nem csupán szerbek követtek el, hanem horvátok is. Tuđman és a HDZ vezetői ebben a helyzetben újra a sportot, sportolókat állították középpontba. Abban bíztak, hogy a sportolók iránti rajongást transzformálhatják a politikai vezetőkre, amennyiben fenntartják a korábbi stílust és a sportolók támogatását (Brentin, 2013:999).

„Tuđman nélkül ma nem lehetnénk itt” – horvát csoda az 1998-as labdarúgó világbajnokságon

1998-ban Horvátország története során első alkalommal vehetett részt labdarúgó világbajnokságon. A VB elképesztő eufóriába borította az országot és a világ szélesebb közönsége előtt is ismertté tette. A horvát válogatott sikeresen túllépett a csoportkörön (Argentína, Jamaica, Japán). A nyolcad döntőben Romániát (1-0), a negyeddöntőben Németországot (3-0) győzték le és csak a házigazda franciák állították meg őket (1-2). A bronzmeccset viszont megnyerték Hollandia ellen (2-1).

Az 1998-as világbajnokságon bronzérmes horvát válogatott.

A VB ideje alatt a keret tagjai, különösen Miroslav "Ćiro" Blažević szövetségi kapitány és Zvonimir Boban csapatkapitány rendszeresen kiemelték, hogy a független Horvátországot képviselik, ami nem történhetett volna meg a horvát emberek hősies harca nélkül. Blažević köszönetet mondott Tuđman elnöknek is, „aki nélkül ezek a fiúk még most is Jugoszláviáért küzdenének Horvátország helyett”. Boban pedig a hazatérő válogatottat fogadó 100 ezer ünneplő szurkoló előtt köszönte meg Tuđman, „minden horvát atyjának” támogatását és küzdelmét a horvát nemzetért (Brentin, 2013:999).

Tuđman később ezt a pillanatot tekintette politikai munkásságának egyik legnagyobb eredményének, amikor a horvát nemzet újra bizonyította egységét és küzdeni tudását. Utolsó megnyilvánulásai soron rendszeresen újra dícsérte a horvát sportolókat, „akik nélkül nem születhetett volna újjá a horvát nemzet” (Brentin, 2013:999).

A 2000-es labdarúgó EB selejtezői során egy csoportba sorsolták Horvátországot és Jugoszláviát. A zágrábi mérkőzésre 1999 őszén került sor. A tét a kontinenstornán történő részvétel volt. Amennyiben Horvátország nyer, továbbjut, amennyiben nem, akkor a jugoszláv csapat lép tovább. A meccsre ennek megfelelően felfokozott hangulatban került sor, a stadion tele volt a háborúra emlékeztető drapériákkal és szimbólumokkal. A végeredmény döntetlen lett: Horvátország kiesett, Jugoszlávia továbbjutott. Az egyre több gonddal küzdő HDZ-kormány számára kulcsfontosságú lett volna a siker. Ráadásul két hónappal később, hivatali ideje lejárta előtt elhunyt Tuđman elnök. A következő évben tartott parlamenti választást követően a HDZ ellenzékbe került és Horvátország történetében új fejezet kezdődött, a sportélet sajátosságai, politikai összefonódása azonban továbbra is fennmaradt (Brentin, 2013:1001).

2. rész a 3 részből
1. rész: http://creasport.hu/Blog/Blog/NemzetUjjaEpites_1_Resz
Következő rész várható időpontja: 2018. január 12.