2017. december 02.
Feltöltő: creasport admin

Hazatérés és bizonyítás

A budapesti vizes világbajnokságot sokan értékelték már sportszakmai, gazdasági és politikai szempontból is. Írásunk ezekre az értékelésekre is támaszkodik, a hangsúlyt azonban nem a konkrét eredményekre és adatokra, hanem az esemény szimbolikus erejére, az érintett sportágak és a magyar sport helyzetére, tekintélyére gyakorolt hatására helyezzük. Elemzésünk kiindulópontja, hogy Magyarország az úszás és a vízilabda területén is nagyhatalom, amit az eredmények mellett a múlt, a technikai fejlődésben és a nemzetközi sportélet szervezésében betöltött szerep egyaránt alátámaszt. A „nagyhatalmi státusz” bizonyításához azonban szükség volt arra, hogy a magyar sport megszervezhesse a sportág legnagyobb eseményét, amit sikerült is teljesíteni. Július második felében a sportág hazatért Budapestre, a modern úszás és a vízilabda egyik szülőhelyére, fellegvárába. Bár a „koronázás” elmaradt (nem született vízilabda aranyérem), az úszók és a vízilabdázók egyaránt bizonyították, hogy továbbra is a világ élvonalába tartoznak és Magyarország továbbra is a sportág meghatározó szereplője marad. Következzen hát egy – a magyar szempontból kiemelt hangsúllyal bíró úszásra és vízilabdára fókuszáló – múltidézéssel összekötött visszapillantás 2017 legnagyobb magyarországi sporteseményére.

Budapest – a modern úszósport egyik szülőhelye és fellegvára

Buda és Pest az ókorig visszavezethető, különlegesen gazdag múlttal rendelkezik a fürdő- és úszó kultúra területén. Bakó Jenő nagy ívű történeti munkájában számos részletet olvashatunk az úszás magyarországi fejlődéséről, amelyben a XIX. század elejétől Buda és Pest játszotta az egyik központi szerepet. A reformkorban az úszás divattá vált a polgárság körében, ami miatt 1840-ben 3 Dunán úszó uszoda működött (1 katonai és 2 polgári). Az úszásnak kiemelkedő történelmi személyiségek is hódoltak, mint például Széchenyi István és Wesselényi Miklós. 1860-ban már olyan fedett medencés uszoda épült a mai Császár-Komjádi uszoda szomszédságában, amelyet csak nők használtak. Ebből a pezsgő és sokszínű közegből indult el 1896 tavaszán az első újkori olimpiára Hajós Alfréd, aki nem csupán az első magyar, hanem az úszás első olimpiai bajnoka, sőt az első kétszeres úszó olimpiai bajnok lett.

A következő évtizedekben az úszók továbbra is a magyar olimpiai delegáció sikeres, rendszeresen érmeket szállító tagjai voltak, akik közül kiemelkedett a 7 érmet (2 arany, 4 ezüst, 1 bronz) szerző Halmay Zoltán. Az összesített olimpiai éremtáblázaton úszás terén Magyarország ma is az előkelő 4. helyet foglalja el 28 arany-, 25 ezüst- és 20 bronzéremmel.

A magyar úszósport szervezői ugyanebben az időszakban a hazai közösség szervezése mellett nemzetközi színtéren is komoly szerepet vállaltak. A Magyar Úszó Szövetség 1908-ban a FINA 9 alapítója közé tartozott, a számos sportegyesület és szövetség alapítását segítő Brüll Alfréd pedig a szervezet alelnöke lett. Donáth Leó 1928-tól 1941-es haláláig a FINA, 1927-től az Európai Úszó Szövetség (LEN) főtitkára volt. Központi szerepet játszott az első Európa-bajnokság megszervezésében, aminek Budapesten a régi Császár uszoda adott otthont 1926-ban. Később Magyarország 4 Európa-bajnokságot (1958, 2006, 2010, 2012), 2 önálló vízilabda EB-t (2001, 2014) és 1 rövidpályás EB-t (2007) rendezett.

Az első, 1926-os EB-n készült kép az akkori Császár uszodában
Forrás: http://www.waterpololegends.com/2009/10/1926-budapest-first-european.html

A II. világháború után Magyarország továbbra is az úszósport élvonalába tartozott. Az 1920-as évek uszoda építési programja, a szövetség ’30-as években professzionalizált működése (pl.: hivatásos úszóedzők központi képzésének bevezetése) a tehetséges versenyzőkkel együtt kiváló alapot teremtett, amit a kommunista rendszer – más sportágakhoz hasonlóan – bőséges anyagi támogatással látott el. Az 1940-es évek végén a totális állami irányítás alá helyezés mellett még figyeltek arra, hogy a korábbi időszak szakmai elitjét integrálják az új keretek közé, így folytathatták munkájukat olyan kiemelkedő edzők mint Sárosi Imre, Hunyadfi István és Rajki Béla. Az 1950-es EB rendezési jogát a LEN politikai okokból elvette Budapesttől és Bécsnek adta, amire a magyar sportvezetés bojkottal reagált. Így az újjászervezett magyar csapat csak 1952-ben, Helsinkiben robbant be, az 5 női számból 4 esetében született magyar győzelem, összesen pedig 7 érmet szereztek versenyzőink a női számokban. A két évvel későbbi EB 8 arany-, 6 ezüst- és 3 bronzéremmel zárult. Az ’56-os olimpián azonban megtört a magyar úszósport lendülete. Felnőtt és ifjúsági versenyzők, edzők sora választotta az emigrációt, a megtorlás a Testnevelési Főiskolát is sújtotta, amely mellett hibás szakmai döntések (gyermekek versenyeztetésének korlátozása) is hátráltatták a sportág újjáépítését. Ennek következtében három olimpiáról tért haza érem nélkül a magyar delegáció.

Az 1960-as évek elején azonban Széchy Tamás vezetésével új intenzitású munka kezdődött a KSI berkeiben, amelynek első sztár úszójaként Hargitay András emelkedett ki a felnőtt mezőnyben, 1972-ben szerzett olimpiai bronzérmével. A müncheni olimpián Gyarmati Andrea nyert még egy-egy ezüst- és bronzérmet, ami már jelezte, hogy a magyar úszók ismét bajnoki címekért fognak versenybe szállni a nemzetközi versenyeken. Hiába ünnepelték kárörömmel sokan, hogy 1976-ban ismét érem nélkül maradtak a magyar úszók, Széchy tanítványai és a Spartacus úszói a következő évtizedekben újra a világ élvonalába helyezték Magyarországot. Nagy hiányossága a magyar sportnak, hogy a Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Rózsa Norbert, Szabó József, Czene Attila, Güttler Károly által fémjelzett nemzedéknek nem rendezhettünk hazai világversenyt.

Úszóink azonban nem csak olimpiákon és Európa-bajnokságokon, hanem a világbajnokságok 1973 óta íródó történetében is kiemelkedő eredményeket értek el. Az összesített éremtáblázaton az idei eredményekkel együtt Magyarország az 5. helyen áll 28 arany-, 19 ezüst- és 27 bronzéremmel. A legsikeresebb országok közül (leszámítva a már nem létező NDK-t) Magyarország volt az egyetlen, amely eddig nem rendezhetett olimpiát, vagy világbajnokságot. Mindezek tükrében az úszósport hazatért Magyarországra és Budapestre, amit a magyar közeg fogadtatása és helyszíneken uralkodó hangulat is igazolt.

Tíz évvel ezelőtt a magyar úszó delegáció csalódottan és a következő évi pekingi olimpia szempontjából pesszimistán érkezett haza a Melbourne-i világbajnokságról. A csapat egyetlen bronzérmet szerzett Cseh Laci révén, aki 200 vegyesen tudott csak felállni a dobogóra, akkori fő számában, a 400 vegyesen pedig az 5. helyen végzett. Rajta kívül összesen 3 versenyzőnk (Gyurta Dániel, Kerékjártó Tamás, Szepesi Nikolett) volt érdekelt döntőben. Ekkor úgy tűnt, sokan joggal tartanak attól (még annak tudatában is, hogy komoly korosztályos sikerekkel ugrásra készen állt egy új generáció), hogy elmegy mellettünk a világ és a magyar úszás 1970-es évektől kezdődő újabb sikerkorszakát követően tartósan leszakadhat a világ élmezőnyétől. Már 2005-re 10 fő alá csökkent a magyar delegáció létszáma, 2001-hez (Kovács Ági) és 2005-höz (Cseh Laci) hasonlóan pedig szintén csak egyetlen versenyzőnk tudott érmet szerezni.

Magyar úszók döntős szereplése a világbajnokságokon (A táblázat a nyíltvízi úszókat, valamint ide vonatkozó eredményeiket is tartalmazza):

VB Magyar férfi úszók Magyar női úszók 1. helyezés 2. helyezés 3. helyezés 4. helyezés 5. helyezés 6. helyezés 7. helyezés 8. helyezés
1973 8 6 1 1 1 2 1 1 0 3
1975 5 2 3 0 0 0 2 0 1 1
1978 8 2 0 0 2 0 3 1 1 1
1982 3 0 0 1 0 1 0 0 0 0
1986 5 4 3 0 0 1 0 0 0 1
1991 11 6 5 2 1 2 3 1 0 0
1994 10 5 2 3 4 1 1 1 0 0
1998 7 4 1 0 2 1 2 1 1 1
2001 8 4 1 0 1 0 2 3 0 0
2003 14 7 0 4 1 0 0 2 1 1
2005 4 5 1 1 1 0 0 0 1 2
2007 5 4 0 0 1 0 1 3 0 1
2009 10 9 2 2 2 0 1 2 3 4
2011 12 7 1 0 4 0 2 5 0 1
2013 11 6 3 1 1 1 3 4 2 1
2015 11 10 3 3 4 0 2 1 2 2
2017 23 16 2 4 2 2 6 6 5 1

Szerencsére 10 év elteltével teljesen más értékelést adhatunk a világbajnoki szereplésről. Bár a 2015-ös VB éremszámát (3 arany, 3 ezüst, 4 bronz) nem sikerült elérni, és az aranyérmek száma is csökkent, ha az olimpiai pontszerző helyeket is figyelembe vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy még soha annyi magyar nem úszott sikeresen döntőt, mint Budapesten. Olyan csapat versenyezhetett hazai közönség előtt, amelyben egyaránt volt rutinos, megbízhatóan érmet nyerő úszó (Cseh Laci), karrierje csúcsán lévő klasszis (Hosszú Katinka) és utánpótlás korú tehetség, akik közül ismét bejelentkezett a legnagyobbak közé egy magyar fiú, Milák Kristóf. Figyelembe véve az idei ifjúsági EB és VB eredményeit így minden adott ahhoz, hogy a magyar csapat a következő években továbbra is több sikeres, nemzetközi szinten elismert úszóval álljon a megmérettetések elé. Ennek megvalósításában szintén sokat segíthet a jövőben a közösség számára hatalmas élményt és lendületet adó hazai rendezésű VB.

Széchy Tamás még az 1980-as években említette egy interjúban, hogy a magyar úszósport számára óriási probléma az állandó edzőközpontként működő létesítmény hiánya. Miközben akkor a világon több mint 20 országban (köztük Bulgária és Románia is) legalább 1 uszodát kifejezetten a felnőtt és korosztályos válogatottak felkészüléséért működtettek, addig Magyarországon teljesen más volt a helyzet. Ugyanazt a létesítményt egyszerre használták iskolai úszásoktatásra, korosztályos versenyzők, vízilabdázók és uszonyos úszók edzésére, ami mellett bizonyos idősávokban megnyitották a szélesebb közönség előtt és ezek mellé valahol próbáltak helyet szorítani esetleg egy olimpiai döntős úszónak.

A Duna Aréna révén egy olyan létesítménnyel gazdagodott a magyar sportélet, amely amellett, hogy bármely uszodával felveszi a versenyt világesemények rendezése szempontjából, a jövőben újabb edzéslehetőségeket kínál és megoldhatja a válogatott edzésigényeit. Ráadásul megoldotta a műugrók számára a fedett torony hiányának problémáját. A további fejlesztésekkel (pl.: Tüske uszoda átadása Budapesten, járási székhelyeken tanuszoda építési program, megyei jogú városokban épülő új sportuszodák) együtt a sportág olyan lehetőséget kapott, ami léptékeiben csak a két világháború közötti, vagy az 1950-es évek első felében megvalósult fejlesztésekhez hasonlítható. A nyári eredmények azt mutatják, versenyzők szempontjából is minden adott ahhoz, hogy Magyarország hosszú távon is olyan kiemelkedő, megbecsült pozíciót töltsön be a vizes sportok világában, ami július második felében övezte. A szövetség új vezetésének lesz a feladata, hogy rendezze a sorokat és biztosítsa az elődökhöz méltó munka elvégzéséhez szükséges nyugodt, professzionális légkört.

Július második felében nem csupán az úszósport tért haza egyik kultikus központjába. Bár a vízilabda sok más modern sportághoz hasonlóan angolszász területen született a XIX. század végén, ma a vízilabda egyik legpatinásabb helyszíne a Hajós Alfréd uszoda a Margitszigeten. Ahogy az ausztrál helyszíni kommentátor nevezte: ami a tenisz esetében Wimbledon, az a vízilabda számára a Hajós Alfréd uszoda. Az 1930-ban épült uszodában nőttek fel ugyanis azok a generációk, amelyek újra és újra tanítottak valami újat a világnak erről a sportágról.

Az első aranykorszak a labdarúgáshoz hasonlóan a vízilabdában is a két világháború közötti időszakra esett, elsősorban Komjádi Béla, Beleznay Ernő és Speisegger Ernő munkásságának köszönhetően. Komjádi Béla a magyar sportélet halhatatlanjai közé emelkedett az alapfokú úszásoktatás, a középiskolások sportolása, a szövetségi munka területén végzett tevékenységével, amely mellett felnevelte az 1920-as és ’30-as évek sikereit elérő generációt és technikai elemek szempontjából is átalakította szeretett sportágát. A légpassz, vagyis a levegőben elkapott labda a magyar válogatott technikai újítása volt a ’20-a években, amit Komjádi edzései révén sajátítottak el. Addig a vízilabdázók a labdát a másik játékos elé, a vízre igyekeztek passzolni. Az új technikának köszönhetően új korszak kezdődött a sportág történetében, a vízilabda őskorát meghatározó csapatok (Belgium, Franciaország, Egyesült Királyság, Svédország) mind háttérbe szorultak Magyarországgal, illetve a felzárkózó Németországgal szemben. A magyar csapat megnyerte az első, 1926-os budapesti Európa-bajnokságot, majd megvédte címét mind a négy további, II. világháború előtt kiírt kontinenstornán. Az 1928-as amszterdami olimpián még „becsúszott” egy ezüstérem, Los Angelesben és Berlinben azonban már nyert a magyar válogatott. Így megszületett az első aranygeneráció. Az elődök és az általuk teremtett hagyomány előtt tisztelegve a magyar vízilabdában mindig a győzelem, az aranyérem a célkitűzés.

Az 1936-os berlini olimpia aranyérmes magyar válogatottja: Halassy Olivér, Molnár István, Brandi Jenő, Tarics Sándor, Németh János, Homonnai Márton, Bródy György, Bozsi Mihály
Forrás: http://www.waterpololegends.com/search/label/Hungary

A II. világháború után új csapatot kellett építeni, amely 1948-ban ezüstérmes lett, majd Rajki Béla irányításával két olimpiai bajnoki címet is szerzett. Ebből a korszakból az 1956. december 6-án játszott Melbourne-i szovjetek elleni meccs vált a leghíresebbé, amikor a forradalom leverésének árnyékában az egész sportvilág erre az összecsapásra figyelt. A magabiztos győzelem (4-0) alapját a tétmeccsen első alkalommal bevetett zónavédekezés jelentette. ’56 a vízilabda válogatottat sem hagyta érintetlenül. A bajnokcsapat 13 fős keretéből 5-en nem tértek vissza Magyarországra (igaz Jeney László és Kárpáti György néhány hónap elteltével mégis hazatértek), Bolvári Antal és Gyarmati Dezső pedig már itthon döntött az emigráció mellett. Bár később ők is visszatértek, ez is jelzi, a válogatottat két olimpiai győzelem után alapjaiban kellett újragondolni és újjáépíteni és a következő bajnoki címre 1964-ig várni kellett.

Az 1970-es évek sikercsapata a második aranygeneráció legendás játékosának, Gyarmati Dezsőnek az irányításával nyerte meg az első vízilabda világbajnokságot 1973-ban, Belgrádban. Ezt követte 1 olimpiai (1976) és 2 EB-győzelem (1974, 1977), amit még 2 VB ezüstérem (1975, 1978) egészített ki és egy bronzérem zárt le az 1980-as moszkvai olimpián.

A sportág háttérbe szorult az 1980-as években, majd az 1997-ben kezdődött Kemény-korszak idején visszakerült eredmények és népszerűség szempontjából is oda, ahova korábban több mint fél évszázadon át tartozott Magyarországon. Másfél évtizeden át olyan játékosok alkották a magyar válogatottat, akik nem csupán a sportág korszakos egyéniségei voltak, hanem csapatként is kiválóan tudtak együtt dolgozni. Bár a 2001-es budapesti EB-n az aranyérmet nem sikerült megszerezni, a három olimpiai bajnoki cím és a 2003-as barcelonai világbajnoki győzelem mellett ez az epizód csak lábjegyzet marad a magyar vízilabda történetében.

Bár 2017 nyarán az aranyérem elmaradt, férfi válogatottunk mégis a hagyományokhoz méltó módon szerepelt. Az első hazai környezetben rendezett világbajnokság két hetére csodálatos hangulatot teremtettek a sportág szentélyébe, ami nem valósulhatott volna meg, ha nincsenek versenyben az utolsó napig. Különösen annak tükrében érdemes sikernek tekinteni az ezüstérmet, hogy a 2014-es (szintén budapesti) EB döntője óta a magyar férfi válogatott 3 egymást követő tornáról jött haza érem nélkül, ami után a döntős szereplés mindenképp sikerként értékelhető.

A női válogatott szereplésének megítélése nehezebb kérdés. Annak feltárása és értékelése, hogy a jól sikerült csoportkört követően a csapat miért nem tudott a legjobb négy közé kerülni a szövetség szakmai berkeiben megtörtént. Külső szemlélőként nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy egy kiemelkedő játékerőt képviselő, egységes és jól felkészített csapat hazai közönség előtt végül miért nem szállhatott vízbe világbajnoki éremért. De az is lehetséges, hogy a válasz csupán annyi, a sportban soha semmit nem lehet előre pontosan kiszámítani, és bár nagyon szeretnénk, nem lehet mindig mindent megnyerni. A magyar női vízilabda erejét, elismerését jelzi azonban, hogy a sportág egyik legnagyobb jelenlegi sztárja, a kétszeres olimpiai- és világbajnok amerikai Maggie Steffens a világbajnokságot követően bejelentette, 2017 januárjától Magyarországon játszik, az UVSE csapatában.

A részeket külön-külön is elolvashatjátok:
1. rész
2. rész
3. rész