2017. december 01.
Feltöltő: creasport admin

Hazatérés és bizonyítás - 3. rész Vízilabda – a hagyományokhoz és elődökhöz méltóan

Július második felében nem csupán az úszósport tért haza egyik kultikus központjába. Bár a vízilabda sok más modern sportághoz hasonlóan angolszász területen született a XIX. század végén, ma a vízilabda egyik legpatinásabb helyszíne a Hajós Alfréd uszoda a Margitszigeten. Ahogy az ausztrál helyszíni kommentátor nevezte: ami a tenisz esetében Wimbledon, az a vízilabda számára a Hajós Alfréd uszoda. Az 1930-ban épült uszodában nőttek fel ugyanis azok a generációk, amelyek újra és újra tanítottak valami újat a világnak erről a sportágról.

Az első aranykorszak a labdarúgáshoz hasonlóan a vízilabdában is a két világháború közötti időszakra esett, elsősorban Komjádi Béla, Beleznay Ernő és Speisegger Ernő munkásságának köszönhetően. Komjádi Béla a magyar sportélet halhatatlanjai közé emelkedett az alapfokú úszásoktatás, a középiskolások sportolása, a szövetségi munka területén végzett tevékenységével, amely mellett felnevelte az 1920-as és ’30-as évek sikereit elérő generációt és technikai elemek szempontjából is átalakította szeretett sportágát. A légpassz, vagyis a levegőben elkapott labda a magyar válogatott technikai újítása volt a ’20-a években, amit Komjádi edzései révén sajátítottak el. Addig a vízilabdázók a labdát a másik játékos elé, a vízre igyekeztek passzolni. Az új technikának köszönhetően új korszak kezdődött a sportág történetében, a vízilabda őskorát meghatározó csapatok (Belgium, Franciaország, Egyesült Királyság, Svédország) mind háttérbe szorultak Magyarországgal, illetve a felzárkózó Németországgal szemben. A magyar csapat megnyerte az első, 1926-os budapesti Európa-bajnokságot, majd megvédte címét mind a négy további, II. világháború előtt kiírt kontinenstornán. Az 1928-as amszterdami olimpián még „becsúszott” egy ezüstérem, Los Angelesben és Berlinben azonban már nyert a magyar válogatott. Így megszületett az első aranygeneráció. Az elődök és az általuk teremtett hagyomány előtt tisztelegve a magyar vízilabdában mindig a győzelem, az aranyérem a célkitűzés.

Az 1936-os berlini olimpia aranyérmes magyar válogatottja: Halassy Olivér, Molnár István, Brandi Jenő, Tarics Sándor, Németh János, Homonnai Márton, Bródy György, Bozsi Mihály
Forrás: http://www.waterpololegends.com/search/label/Hungary

A II. világháború után új csapatot kellett építeni, amely 1948-ban ezüstérmes lett, majd Rajki Béla irányításával két olimpiai bajnoki címet is szerzett. Ebből a korszakból az 1956. december 6-án játszott Melbourne-i szovjetek elleni meccs vált a leghíresebbé, amikor a forradalom leverésének árnyékában az egész sportvilág erre az összecsapásra figyelt. A magabiztos győzelem (4-0) alapját a tétmeccsen első alkalommal bevetett zónavédekezés jelentette. ’56 a vízilabda válogatottat sem hagyta érintetlenül. A bajnokcsapat 13 fős keretéből 5-en nem tértek vissza Magyarországra (igaz Jeney László és Kárpáti György néhány hónap elteltével mégis hazatértek), Bolvári Antal és Gyarmati Dezső pedig már itthon döntött az emigráció mellett. Bár később ők is visszatértek, ez is jelzi, a válogatottat két olimpiai győzelem után alapjaiban kellett újragondolni és újjáépíteni és a következő bajnoki címre 1964-ig várni kellett.

Az 1970-es évek sikercsapata a második aranygeneráció legendás játékosának, Gyarmati Dezsőnek az irányításával nyerte meg az első vízilabda világbajnokságot 1973-ban, Belgrádban. Ezt követte 1 olimpiai (1976) és 2 EB-győzelem (1974, 1977), amit még 2 VB ezüstérem (1975, 1978) egészített ki és egy bronzérem zárt le az 1980-as moszkvai olimpián.

A sportág háttérbe szorult az 1980-as években, majd az 1997-ben kezdődött Kemény-korszak idején visszakerült eredmények és népszerűség szempontjából is oda, ahova korábban több mint fél évszázadon át tartozott Magyarországon. Másfél évtizeden át olyan játékosok alkották a magyar válogatottat, akik nem csupán a sportág korszakos egyéniségei voltak, hanem csapatként is kiválóan tudtak együtt dolgozni. Bár a 2001-es budapesti EB-n az aranyérmet nem sikerült megszerezni, a három olimpiai bajnoki cím és a 2003-as barcelonai világbajnoki győzelem mellett ez az epizód csak lábjegyzet marad a magyar vízilabda történetében.

Bár 2017 nyarán az aranyérem elmaradt, férfi válogatottunk mégis a hagyományokhoz méltó módon szerepelt. Az első hazai környezetben rendezett világbajnokság két hetére csodálatos hangulatot teremtettek a sportág szentélyébe, ami nem valósulhatott volna meg, ha nincsenek versenyben az utolsó napig. Különösen annak tükrében érdemes sikernek tekinteni az ezüstérmet, hogy a 2014-es (szintén budapesti) EB döntője óta a magyar férfi válogatott 3 egymást követő tornáról jött haza érem nélkül, ami után a döntős szereplés mindenképp sikerként értékelhető.

A női válogatott szereplésének megítélése nehezebb kérdés. Annak feltárása és értékelése, hogy a jól sikerült csoportkört követően a csapat miért nem tudott a legjobb négy közé kerülni a szövetség szakmai berkeiben megtörtént. Külső szemlélőként nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy egy kiemelkedő játékerőt képviselő, egységes és jól felkészített csapat hazai közönség előtt végül miért nem szállhatott vízbe világbajnoki éremért. De az is lehetséges, hogy a válasz csupán annyi, a sportban soha semmit nem lehet előre pontosan kiszámítani, és bár nagyon szeretnénk, nem lehet mindig mindent megnyerni. A magyar női vízilabda erejét, elismerését jelzi azonban, hogy a sportág egyik legnagyobb jelenlegi sztárja, a kétszeres olimpiai- és világbajnok amerikai Maggie Steffens a világbajnokságot követően bejelentette, 2017 januárjától Magyarországon játszik, az UVSE csapatában.

3. rész a 3 részből
Előző részek:
1. rész
2. rész